A Seiken Napról
Nagy örömömre szolgált, hogy ebben a nehéz évben, sok betegségtől tarkított edzések után eredményesen összejött egy nagyon szép létszámú jelenléttel a Seiken Nap eseménye. Nagyon sok szülőt ismertem meg, nagyon sok gyerek viselkedése töltött el nagy örömmel, és sok meglepetéssel szolgáltak a versenyzésük alatt a lelkesedésükkel, ambíciójukkal.
Mindenekelőtt ezt meg kell, hogy köszönjem a szülőknek, hogy lehetővé tették ennek a napnak a létrejöttét.
Volt egy taggyűlés is, melyben az egyéb napirendi pontokban felvetődtek ötletek, gondok, problémák, és számomra nagyon tanulságos válaszokat, illetve véleményeket kaptam. Ott és akkor nem kellően tudtam egy dologra reflektálni, most megpróbálom.
Felvetődött, hogy a gyerekekhez túl szigorú vagyok, túl kemény a modorom, s a többi. Erre nem is annyira válaszolnék, mint azt jegyezném meg, hogy nem szabad arról megfeledkezni, hogy a Seiken Egyesület és minden más karate egyesület úgy működik, hogy egyszerre, egy edzésen belül foglalkozik versenyzőkkel, az övvizsgákra felkészülőkkel, valamint a tömegsport keretén belül karatézókkal.
Nem könnyű feladat mindenkinek kielégíteni az igényét, de itt szeretném kérni a tisztelt szülőket és karatékákat arra, hogy egy nézőpontbeli változáson menjenek keresztül.
A karatét úgy kell elképzelni, hogy egy nagy tál tele ennivalóval, amit sokan ülünk körül, és mindenki azt és annyit vesz ki belőle, amennyit akar, illetve ami az igényeinek megfelel. Természetesen egy idő után, ahogy emelkednek az övfokozatok, úgy kell egyre komolyabban a karatéval foglalkozni, megismerkedni az emelkedő követelményrendszerrel az övvizsgákon, lehetőség szerint bekapcsolódni a versenyzésbe, és mire elérik az 1. kyu fokozatot (15-16 év), addigra egy érett, karatét (mint harcművészetet) tanulni akaró, erős fiatallá illik válni.
Lehet ideológiát gyártani, hogyha valaki valamiért lemarad vagy kimarad vagy esetleg egy másik csoportba elmegy tanulni. Én egy dolgot megtanultam, soha nem stílusban (karatestílus), soha nem mesterben kell keresni a hibát, mindig magunkkal kell foglalkozni, és azt eldöntenünk, hogy ezt a karatét, amit csinálok, azt úgy csináljam, ahogy a mester megköveteli. Ez a fejlődés záloga.
Úgy érzem, ezt inkább a szülőknek kell elmondanom, illetve a felnőtt karatékáknak, mert a gyerekek, azok végül is bármihez föl tudnak nőni úgy szellemileg, lelkileg, mint fizikailag. Gyakorlatilag ők mindent elfogadnak, így csak az a kérdés, hogy az út, amit mutatunk nekik a karate gyakorlásában, az a testüket fejlessze, erősítse, önbizalmat adjon nekik.
Visszatérve a Seiken Nap további részére, a haladó csoport tartott egy bemutatót, amelyet az előző edzésen nem annyira begyakoroltak, mint inkább megbeszéltek. Ez örömmel töltött el, hogy igen látványosan sikerült. Mindenki, aki részt vett benne, önfeledten, de keményen, jókedvűen, de az adott pillanatban szigorú komolysággal tette a dolgát. Én azt hiszem, hogy ez volt a bemutató sikerének a titka.
Ezenkívül még meg kell, hogy köszönjem mindenkinek a segítséget (az oklevelek elkészítését, az asztali munkát, a versenyek lebonyolítását, a küzdőtér elkészítését stb.). Azt kívánom, hogy jövőre is hasonlóan együtt egy ugyanilyen Seiken Napot tudjunk csinálni.
Kérek minden kedves szülőt, hogy ha vannak felvételei, a számítógépen keresztül küldje el hozzám, hogy képes vagy akár videós keresztmetszetet is tudjak adni a honlapon keresztül mindenkinek.
Oss!
Mester